Dimash Kudaibergen Felesége

Manapság különösen időszerű is, amikor a külsőségeknek, a szépészeti beavatkozásoknak, a márkás ruháknak, a drága okostelefonoknak, hatalmas okostévéknek és a gyönyörű autóknak, na és persze a futószalagon "gyártott" világsztároknak éljük a fénykorát. Könnyű eltévelyedni a valódi értékek keresésében, a befolyásolható gyerekeket pedig még könnyebb megtéveszteni. Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt az akkor még óvodás lányom a jó és a szép, a rossz és a csúnya szavakat furcsa módon társítani kezdte. Ha meglátott egy szép embert, akkor azt mondta rá, hogy jó, a csúnyára pedig rávágta, hogy rossz. Talán A Szépség és a Szörnyeteg gyerek nézői között is vannak, akik még vagy már rosszul értelmezik a fogalmakat, de a mesék és a színház segíthetnek a helyükre billenteni a dolgokat. Bevallom hogy a felnőttek esetében picit szkeptikusabb vagyok... Péntek este a nézőtér-harmadolása mellett örömteli debütálás is volt, mert új Szörnyeteg állt be a hosszú évek óta futó darabba Cseh Dávid Péter személyében.

Nadhaswaram azonban minden előadásához sok trükk volt a táskájában: A meghallgatástól Rimsky-Korsakov "Darázs repülésével", a bekötött szemmel Mozart "Török menet" előadásáig. Talán Kudaibergen tudta, hogy esélye sincs Nadhaswaram ellen, mert minden egyes fellépés alkalmával új trükkel állt elő, amely elbűvölte a bírókat. Ami Kudaibergent illeti, csak a hangja volt egy másik dallal. Bár soha nem fogjuk megtudni a valódi okot, nagyon is lehetséges, hogy Kudaibergen abbahagyta a műsort, mert sejtette, hogy kiesik. Ugyanolyan valószínű, hogy azt akarta, hogy a gyerekek tisztességesen lőjenek a címre. Fenntartjuk ítéletünket. Jogi nyilatkozat: A cikkben kifejtett nézetek az írót illetik, és a ferlap nem feltétlenül osztja ezeket.

És még sokkal többet. Van abban valami lehengerlő, amikor egy kisebb teremben, a nézőtől karnyújtásnyi, sőt, rövid centiméterekben mérhető távolságra játszanak a színészek. Bár ez esetben a játék szó talán nem is helyénvaló, mert nem Cseh Dávid Péter t láttam, hanem Richardot, nem Horváth Dániel t és Végh Péter t, hanem a fiatal és idős Nathant. Egy pszichopata manipulátort, egy szerelme tárgyát vakon követő fiút, és a szerelmét a síron túl is imádó idős férfit. A kicsi, többfunkciós tárgyakkal ötletesen berendezett színpad és a kisebb nézőtér egyszerre volt intim, és a feldolgozott téma súlya és mondanivalója miatt világméretű. A színészek csakis egymásra és önmagukba figyelése, tökéletesen zökkenőmentes alakítása odaszögezett a székbe. Egyszerre voltam elvarázsolt és döbbent, szomorú és dühös, zavarodott és gyanakvó. Gyűlöltem Richardot, ugyanakkor néha szinte megsajnáltam, de úgy vonzott engem is, mint Nathant, pont úgy, mint molylepkét a lámpafény, és ezért csodáltam és imádtam Cseh Dávid Pétert.

Azóta sem megy ki a fejemből a pszichológiai tanulmányaim ellenére, hogy születhet-e valaki pszichopatának vagy csak a körülmények tehetik azzá. Utálhatja-e egy fiú az öccsét annyira, hogy felmerüljön benne a gondolat, hogy megölje? Lehet-e egy szülőnek kedvenc gyereke, vagy csak azért fordul a kisebb felé, mert érzi, hogy valami gond van a másikkal? Sajnáltam Nathant, és néha szinte gyűlöltem, és ezért viszolyogva szerettem Horváth Dánielt és Végh Pétert. Az emberi gyengeség, a jó és a rossz képességének felismerése, de saját testi-lelki vágyának alárendelése nagyon is emberi tulajdonság. Olyan sok emberi élet múlt már ezen, és emberi sors dőlt el, és sajnos ezen semmi sem fog változtatni a jelenben és a jövőben sem. A darab műfaja thriller musical, és ahogy visszatekintek a tegnap esti előadásra, összemosódik bennem a próza és a zongorajátékkal kísért ének. A dalok tökéletesen beleilleszkedtek a darabba, nem rántották ki belőle a nézőt, csak tovább növelték a feszültséget. Ha az ember nem beszél magyarul, akár azt is hihette volna, hogy Dávid szép, telt hangján épp szerelmi évődésről énekelt, nem pedig Richard tervéről, hogy öljék meg az öccsét.

De azért a legjobb az arany középút. Nem tudni, meddig tudják fenntartani az előadásokat ebben a jelenlegi formában a színházak, meddig maradnak nyitva, esetleg átállnak-e online közvetítésre. Ami biztos, az az, hogy szükség van a kultúrára, a művészetek valamennyi formájára, a pandémia idején talán még jobban, mint bármikor máskor. A színházaknak azért, mert ez a feladatuk, a színészeknek pedig azért, mert játszani akarnak. Mi, nézők pedig azt szeretnénk, hogy arra a három órára, amíg tart az előadás, elvarázsoljanak minket, elrepítsenek olyan helyekre és történetekbe, amikről Belle olvasott a könyveiben. Mert addig jól vagyunk, elszállnak a gondjaink és gyógyul a lelkünk. A debütáló Szörnyeteg, Cseh Dávid Péter Papegeno

Inkább üdvözölnünk kellene az olyan örömöket, amit egy színházi előadás okoz, amin még ott lehetünk, még ha nem is telt házzal. A kormány november 03-án bejelentett, színházakat is érintő korlátozó intézkedései hallatán fogalmunk sem volt, hogyan alakul majd a pénteki programunk, mi lesz A Szépség és Szörnyetegre megvásárolt jegyeinkkel. De a Budapesti Operettszínház előállt egy megoldással, ennek köszönhetően november 06-án 18:10-kor a Mozsár utcai bejárat előtt álltunk a járdán, elfoglalva a helyünket a hosszúra nyúlt sorban. Mindenki türelmesen, maszkban várakozott, nem volt tülekedés, hangos szó, elégedetlenkedés. Kiss B. Atilla, a színház igazgatója kijött az épületből, köszöntött és arra kért minket, hogy picit álljunk szellősebben, végigsétált a sor mellett az úttesten, tartva a másfél méter távolságot, és megköszönte, hogy ott vagyunk, hogy eljöttünk és kitartunk a színház mellett. Szép gesztus volt, és természetesen köszönet jár a színház minden dolgozójának, hogy gyorsan alkalmazkodtak az új szabályokhoz, átszervezték az előadásokat és a nézőteret.